02.-Menekülési út

Az erőteljes fény hatására nehezen de kinyitottam a szemem. Felálltam az ágyról, majd a szuszogó fiút figyeltem, aki megmentette az életem. Nagyon hálás vagyok neki de itt nem maradhatok. Vissza fognak jönni értem és akkor őt is meg a többieket is bántanák. Gyorsan elindultam a kunyhóm felé. Az emberek még nem keltek fel, aminek örültem. Döbbenten néztem a kunyhómat, az ajtó nyitva volt. Visszatértek?? Összeszedtem minden bátorságomat, amicsak lehetett és beléptem az ajtón.
-Mit keresel itt?-sziszegtem és próbáltam állni a fiú tekintetét.
-Téged kerestelek!-mosolyog.-Csatlakozni akarok hozzád!-jön közelebb.
-Mi?-értetlen fejjel néztem rá. Hova akar ez csatlakozni??De ki ez a srác egyáltalán?
-Ahogy harcoltál ellenük, döbbenetes volt és ráébredtem, hogy lázadnunk kell ellenük ha élni akarunk. Segíteni akartam de apám vissza tartott szerinte be kell hódolni a szörnyek, így életben maradhatunk. Eddig én is ezt hittem de amikor megakartad menteni a húgom minden megváltozott!-ahogy a monológját mondta figyeltem az arcát. Mikor a szörnyekről beszélt láttam az undort az arcán de amikor a húgát hozta szóba azt hittem elsírja magát. Teljes mértékben igaza van neki. Lázadnunk kell ellenük. Ki kell használni minden erőnket ellenük.
-Velem vagy?-nyújtottam a kezem.
-Mindenben!-fogta meg.
-Rendben !-mosolyogtam, majd komoly arcot vettem fel.-Két zsákot viszünk, fejenként. Nálad lesz az egyikben élelem a másikban víz!-magyaráztam, amit figyelemmel kísérte.-Hozd a kezedben a ruháidat, ami van az lesz az én egyik zsákomban , a másikban meg fegyverek!-mondtam, majd intettem a fiúnak, hogy elmehet. Elővettem az ágyam alól a táskáimat, majd beletettem a pisztolyomat, amit eddig eldugtam, majd betettem a kést amivel megszúrtak.
-Itt vagyok!-rohant be , majd térdére támaszkodott és nehezen vette a levegőt. Gondolom futott idáig.
-Hogy is hívnák?-állt föl, majd vállára vette a táskákat.
-Mivel egy darabig együtt leszünk számodra Dakota vagyok!-nyújtottam a kezem.
-Justin!-fogtunk kezet, majd leültünk a földre.-Mire várunk?-fordult felém.
-Hogy este legyen és akkor induljunk!-mondtam.Jó ötlet ez egyáltalán? Lehet, hogy Justin is olyan, mint az Apja és a végén elárul. Talál sikerül találnunk kint lázadókat és mellénk állnak. Lassan kezdet a szemhéjam lecsukódni, így elaludtam.

-Dakota!-pofozott meg Justin, mire előrántottam a fegyverem és a fejéhez fogtam.Lefagyva nézte a pisztolyt.
-Ilyet még egyszer ne és ne érj hozzám értetted?-fogtam még mindig a pisztolyt fejéhez. Tudtam, hogy fél, azt is tudja, hogy simán lelövöm.
-Értettem!-suttogta, majd leengedtem a fegyvert és felálltam.
-Bocs!-mosolyogtam, mint egy ártatlan kislány. Nem mondott semmit csak kinyitotta az ajtó, majd kilépet rajta elveszve a sötétségben. Felkaptam a táskáimat, majd Justin után indultam. Az ajtóhoz léptünk, ami két napja belöktek ide. Lassan kinyitottam, majd beléptünk a folyosóra. Sehol senki, így simán meglehet lógni. Becsuktam az ajtót, mire megszólalt a riasztó. Ijedten kezdtünk futni a folyosón, remélve, hogy a folyosó végére érünk. Sikeresen nyitottuk az épület ajtaját, majd felkaptuk légdeszkákat a földről.
-Köves!-jeleztem Justinnal, amikor leszálltunk a Földre, mivel megérkeztünk a burok ajtajához, amit hajdan a volt lázadó John Mayer robbantott ki, annál hála több mint 100 millió szörny halt meg. Azóta a buroknak nem sikerült meggyógyulnia, örömünkre.
-Hogyan tovább?-guggolt le mellém Justin.
-Szerinted bejön a régi Filmes trükk?-fordultam felé és látni lehetett az értetlenséget az arcán.
-Tudod, amikor a lány oda megy leveszi a pólóját és a pasi megnyomja azt a gombot az őr szobájában és a lámpák kialusznak és eltudunk menekülni!-mutogattam az őrök bódéja felé. Láttam Justin arcán, hogy belepirul amit mondtam, mire késztetést éreztem, hogy mosolyogjak, pedig nekem kéne most elpirulnom, hogy ilyet csinálok.
-Szerintem bejöhet!-mondta, majd mindent elmagyaráztam neki.
-Ezt fogd meg!-húztam ki a pólóm alól a melltartóm és kezébe adtam. Kihinné, hogy az úszáson az ember megtanul úgy öltözni, hogy nem látnak semmit. Elindultam az őrök felé, akik rögtön észre is vettek.Integettem párat, mire előkapták a fegyverüket , erre én lekaptam a póló. Megfagyva álltak ott mire minden lámpa kihunyt és vissza vettem a pólóm. Éreztem, ahogy Justin mellém termet, majd kezembe nyomott egy fegyvert és elindultunk a kijárat felé...

-Végre kint vagyunk!-suttogom,majd felkaptam a pulcsim és tovább indultunk.
-Hogyan tovább?-fordult felém Justin. Bevall ezen még nem gondolkodtam, hisz azt se hittem volna, hogy át jutunk.
-Keresünk egy búvó helyet ahol meghúzhatjuk magunkat és ott eldöntjük hogyan tovább!-morogtam, majd elindultunk a sok tetem között a kihalt Földön..

-Nincs már több víz!-nézett rám Justin, majd eltette, az utolsó üveg vízet.
-Gazdálkodunk!-válaszoltam, majd segítségével felálltam, majd mentünk tovább. Reménytelen nap volt ez is mint a többi. Sehol senki az élelem mennyisége meg csökken.
-Nézd!-mutatott egy barlangra, majd mint a kis kölkök versenyt futva rohantunk a barlangba, majd mind a ketten egymásra dőlve aludtunk el...

-Megint itt!-suttogtam halkan, majd benyitottam az ajtót, ahol múltkor is és beléptem. Arcomat megint megcsapta a hideg szellő és megint megjelent a fehér nő. Most mosolygott de szeme másról árulkodott. Düh. Mintha lángolt volna szemei. Nem szólt semmit. Rezzenéstelen arccal figyelt, majd hirtelen eltűnt. Elindultam befelé, ahol még az előbb a nő állt. A szobában egy ágy volt. Várjunk csak. Hisz ez a falu az épületben. Megfordultam de kár volt. A fehér ruhás nő kilépet az ajtón jelezve, hogy kövessem. Mit tehettem volna, követtem. Lassan haladtunk, mint aki ráér. Jobb kezét felemelte, majd rámutatott a gyülekezetre. Az emberek sorban álltak de nem lehetett látni, hogy hova állnak sorba. A nő elindult én meg kénytelenül követtem. Talán valami fontosat akar mutatni. Megálltunk. Felnéztem a nőre, aki egy fekete ruhás, baltás férfire mutatott, aki lassan felemelte a baltáját, majd óriási erővel levágta a kislány fejét. De hisz ez Juston húga..
-Ne!-ordibáltam. Oda rohantam, majd könnyekkel áztatva felemeltem a kislány fejét. Vére teljesen beterített. Zokogva borultam testére. Nem ismertem de ily kegyetlen megölni egy ártatlan kislányt. Felakartam állni de nem tudtam. Fekete köd vette kerül testemet, azt hittem a boszorkány az de nem ő volt.
-Ébredj fel!-ordibált a nő, majd egy kést próbált beledobni egy fekete, zombiba. Eleget téve kérésének próbáltam fel kelni.

-Dakota ébredj fel!-ordibált Justin és megakarta rázni a vállam de látta, hogy már félig fent vagyok, ezért nem tette. Jól is tette.
-Mi történt?-ültem fel. Justin nagyot sóhajtott, majd belekezdett.
-Ordibáltál, hogy ne!-mutogatott és még a hangját is elváltoztatta, ami miatt késztetést éreztem, hogy nevesek.-Minden rendben?-nézett rám komolyan. Hümmögtem egy nagyot, mire egy biccentést kaptam.
-Hallod ezt?-füleltem.
-Mit?-süket a gyerek. Lassan felálltam vigyázva, hogy ne csapjak zajt. A hang irányába indultam, miközben próbáltam leinteni az éppen zajt csapó fiút, sikertelen eredménnyel.
-Már én is hallom!-ordított fel Justin, majd elkezdett futni a hang irányába, elveszve a barlang kanyarulatában. Nem csodálkoznék ha miatta halnánk meg. Követtem az óbégató, értelmes fiút a zaj felé, amikor megláttam a velem szembe jövő, lefegyverzett Justint akit az emberek lökdösnek felém. Justinról lekavarhatatlan mosoly volt, ahhoz képest, hogy egy fegyvert fogtak fejéhez. Megjegyzés: Messziről kerüld el ezt a fiút.
-Emberek!-szólaltam meg boldogan de már is elment a kedvem, mert meglőttek. Manapság egy élő embernek se örülnék.

-Mi csináljunk vele?-halottam ahogy beszélgetnek de nem mertem kinyitni a szemem, hisz eddig se jött ki jól, hogy kinyitom a szemem.
-Majd ha fel kell vidd a cellába!-felelt egy másik hang. Mi van??? Emberek vagytok ti egyáltalán. Ja bocs, elnézést biztos vakok lehettek, hogy nem látjátok, ember vagyok. Szép barna szemekkel, festett szőke, karcsú lábbal, ahogy nézzük de akkor is ember vagyok. Modortalan barmok. Meg kell, majd kérdeznem Justin-t, hogy ember vagyok-e...
-Justin!-ugrottam fel. Baszki ekkora lebukást nem is produkálhattam volna.
-A kis barátod remekül van de fel tennék pár kérdést!-jött közelebb egy férfi. Biztos, hogy ő volt aki elakart küldeni a cellába.Bólintottam egyet, jelezve, hogy kérdezhet.
-Ember vagy?-tette fel az első kérdést.
-Hülyének nézz, most komolyan!-mutattam végig magamon.-A burokban voltam egy hétig legalább, majd ezzel a buzival megszöktem úgy hogy az őrök a mellemet bámulták, majd konkrétan isten tudja hány napig koptattuk a köveket, míg magukra találtunk de maguk, olyan barmok, hogy azt hiszik olyanok vagyunk, mint Ők!-csattantam fel. A férfi a döbbenettől kezdve meg se bírt szólni. Gondolom a melles ügyön rágódik még. Hirtelen nevetésére lettem figyelmes.
-Mi olyan vicces?-húztam fel a szemöldököm.
-Sajnálom, hogy olyanoknak képzeltelek, mint Ők!-segített le az ágyáról. Még mindig értetlen arc
kifejezéssel nézhettem, hisz a férfi rögtön komoly lett.
-Joey vagyok az első lázadó!-molyosodott büszkén, majd mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket. Egy gyönyörű barna hajú harmincas éveiben járó nő lépet be rajta.Hasonlított az anyukámra.
-Ő itt Joen a feleségem!-ráztam kezet a nővel, aki nem maradt sokáig.-Gyere körbe vezettek!-rángatott maga után Joey. Furcsa, hogy a feleségével hasonló a nevük.
-Mi lázadók nem vagyunk olyan sokan de kevesen se vagyunk, az ételt magunk termeljük ki és fegyvereket készítünk. A családom volt az első komoly lázadók, azóta sokan érkeznénk hozzánk. A hegynek a tetejéről folyik le a folyó, melyt itt kitisztítjuk és a ki tisztított vizet elvezetjük, hogy feltudjuk használni magunknak. Az ellenségből sokakat fogtunk el, mivel a keresésünkre indultam.!-magyarázott össze-vissza.
-Mi lett velünk?-kérdeztem.
-Van egy speciális orvosi anyag, melyet jómagam fejlesztették ki, hogy sikeresen tudjuk ki pusztítani a lelküket az emberi testből. Sokak lelke ott maradt, ezért vissza tértek. Ha túl sokáig volt bent a lelkük csapdában, sajnos nem hozhatóak vissza!-értünk egy temetőhöz. Gyönyörű volt ahogy a keresztekbe voltak vésve az emberek neve és mindenkinél volt legalább egy friss virág. Megható volt, hogy az emberek így foglalkoznak egymással.
-És tudom, hogy nem a legszebb egy barlangban élni de itt tudtunk rendesen meg húzódni.Itt egy szoba neked és küldöm a barátodat!-tessékelt be egy szobába, majd eltűnt. A szoba közepén egy egy személyes ágy volt. Ezenkívül volt egy asztal, székkel meg egy fiókos szekrény.
-Szia Dakota!-jött be Justin. Forrt bennem a düh. Gondolom észre is vette, mert hátrált vagy pár lépést.
-A jó istenit Justin, hol voltás?-vágtam hozzá a szavakat. Folyamatosan csak hátrált, mire én közelebb mentem hozzá.
-Az istenit, minek kellett veled jönnöm!?-ordibáltam tovább, miközben próbáltak lefogni...
-Elég lesz Dakota!-fogta meg az állam Joey.-Nézz a szemembe!-belenéztem zöld szemébe, amiben döbbenet ült ki.-Úristen!-suttogta.
-Mi van??-néztem körül. Mindenki engem figyelt de láttam, hogy Justin se tudta, hogy miért néznek rám, így undorodva.
-Megfertőztek!-nézett rám Joen...